A vámpír:
"Halkan, nesztelenül surranok be, ebbe a kis szobába. Az ablakot nyitva felejtetted, én pedig holmi alattomos éjszakai ragadozó módjára besettenkedem, hogy befejezzem, amit tegnap éjszaka elkezdtem. Szinte teljesen sötét van, csak a halovány Hold fénye dereng a szobában. Egy haladó mit sem lát, de az én szemem mindent. Lassan osonok az ágyad felé, vigyázva, hogy lépteim el ne áruljál jöttömet, ahogy az öreg padló deszkáin egyre közelebb érek hozzád. Megállok az ágy előtt, és csak nézlek. A hátadon fekszel, szemeid üresen merednek a semmibe.
Egy pillanatra megijedek, azt hiszem halott vagy. De hamar megnyugszom, mert hallom a lassú kis sóhajaidat, és szíved erőtlen dobogását. Egy pillanatra mintha egyenesen a szemembe néznél, de tekintetedben nincs semmi, ha látsz is engem, ha észrevettél, akkor sem tudod felfogni, hogy mi is történik. Tegnap, mennyire más voltál, az arcod piros, mint a rózsa, tele élettel... amíg nem jöttem én, és ezt nem tettem veled. Alig maradt benned vér, csoda hogy még élsz. Az arcod halálsápadt. De én akartam hogy élj, és élni fogsz. Hogy miért hagytam, hogy ennyi ideig szenvedj? Magam sem tudom..."
Lilian:
"Itt fekszem, egyedül... magatehetelnenül... Pár órája még minden porcikám fájt, és mozdulni sem tudtam. Most viszont már nem érzek semmit... és ez megijeszt. Valami történt velem... nem tudom mi, de félek! Nem akarok meghalni...! Érzem, hogy nemsokára meghalok... haldoklom, ez már biztos. Olyan erőtlen vagyok, már megfordulni sem tudok. Egyre csak a plafont bámulom, azt a nagy fehérséget, és nem merek pislogni. Félek, hogyha lehunyom a szemem, soha többé nem nyithatom ki. Már alig látok... A családom... nem hisz nekem, azt gondolják, szimulálok... itt kell meghalnom, így, egyedül, a sötétben... nagyon félek. Megpróbálom mozgatni a nyakam, elfordulok kissé balra.. nézek, de nem látok semmit. Semmit. De... valami nem illik ide... kezd kitisztulni a kép, és abból a sötét foltból a szemem előtt, egy csillogó szempár, majd egy hófehér arc, végül egy egész ember alakja bontakozik ki. Mire felfogom, hogy mit is látok, az arc egyre közelebb és közelebb jön..."
Vámpír:
"Hát észrevettél... Talán jobb is így. Félsz talán? Nem mondom, hogy nincs okod rá, de mindez már felesleges. Te is tudod, én is tudom, hogy innen nincs vissza út. Percekig csak állok, és nézlek. Végül pislogsz egyet, de ehhez is mintha minden erődre szükséged lenne. Ajkad megremeg, talán szólnál, de nincs erőd hozzá. Azt hiszem sietnem kell, az időd egyre fogy. Leülök az ágyad szélére, óvatosan az arcodhoz hajolok és mélyen a szemedbe nézek..."
Lilian:
"Az az arc... az a gyönyörű arc megáll az én arcom előtt, tekintetét úgy a szemedbe fúrva, mintegy kényszerítve, hogy egyre csak őt nézzem. De nem is akarok mást nézni. Talán ő az angyal, aki majd átkísér a túlvilágra? Ilyen szép, csak egy angyal lehet! Megbabonázott. Olyan közel van, hogy bőrömön érzem a lélegzetét, ami olyan hűvös, mint a téli, hideg szél. Pillanatra megijedek, de már beletörődtem... nem tehetek semmit, és már nem is akarnék tenni semmit. Legszívesebben örökké csak ezt az időtlen arcot bámulnám. A kezed, lassan az arcomra siklik, és én megborzongok az érintésedtől. Ujjaid puhák, mint a bársony, de oly fagyosak, mint egy halotté. Te halott vagy..?"
Vámpír:
"Érzem, ahogy megremegsz, mikor hozzád érek. Lassan, már szinte kínzó lassúsággal kisimítom azt a pár kósza tincset a szemedből, és gyengéden végigsimítom az arcodat. Végül a nyakadhoz érek, a hajadat eltűröm, és ujjaimat végigfuttatom a selymes bőrön. Te egyre csak bámulsz rám, várakozóan... már nem tudom, ki varázsolt el kit... Még egyszer a szemedbe nézek, majd megteszem azt, amire már oly régóta várok: még egyszer, utoljára átharapom azt a kecses nyakadat, és a forró véredtől megrészegülve élvezem a pillanatot"
Lilian:
"Az a kegyetlen ridegség, az a fagyos lény, most belém költözik... Az életemet szívja ki belőlem apránként, azt a keveset, ami bennem maradt... Már alig érzem a hidegségét, csupán azt a gyönyörűséges érzést, ami elfogott, mikor hozzám ért. De már semmit sem érzek... a szememet sem tudom lehunyni, csak várom a halált, a megváltást..."
Vámpír:
"Azt hitted, hogy csak úgy átadlak a halálnak? Azt hitted képes lennék egy ilyen szépséget odaadni a temető rothadó mélyének? Soha. Az enyém vagy. Mikor már érzem, hogy nem maradt benned csupán néhány csepp, gyorsan átharapom a saját csuklómat, és azt a vért, ami néhány perce még a tiéd volt, most sajátomként adom át neked. Az ajkadra cseppentek belőle, és az arcodra. A vér vörössége szinte vibrál az arcod fehérségéhez képest. A vérző sebet a szád elé tartom, és hagyom, hogy igyál. Oh, micsoda élvezet, mikor rájössz, mit kell tenned, és lassan, óvatosan ízlelgeted a saját véred, a vérünket..."
Lilian:
"Ahogy megérzem, az a forróságot olyan mintha visszatérne belém az élet. Csak szívom és szívom, most már ragaszkodva az életemhez, amit ezelőtt olyan könnyedén eldobtam volna magamtól... micsoda gyönyör... már szorongatom a kezedet, amelyet egyre gyengébbnek érzek... de hirtelen elrántod előlem a csuklódat, és én egyedül maradok ezzel a fájdalmas, meg nem szűnő éhséggel, ezzel a vággyal, amit irántad érzek...
Most először szólasz meg: - Elég. Mostmár elég, hidd el. Hunyd le a szemed. Bízz bennem!
És én nem tudok ellenállni hangod lágyságának..."
Vámpír:
"Az enyém vagy. És örökre az leszel... Valakivel meg kell osztanom az Örökélet fájdalmát..."