3. fejezet
Haku 2008.06.24. 15:34
3.
A férfi csak nézett rá, ezernyi gondolat cikázott a fejében, s nem értette , hogy miért történik mindez, hiszen ivott a véréből, ezért vámpírrá kéne válnia. Még személyesen soha sem csinált ilyet, de már volt része ilyen szertartásban, és akkor nem történt semmi hasonló. Már rég fel kellett volna ébrednie, ehhez képest meg sem mozdul. Teljesen kétségbe esett, hogy mit tett. Nem akarta megölni a lányt, hiszen azt akarta, hogy együtt éljék le életüket, boldogan, erre most történt valami, vagy igazából semmi, és kedvese élettelen teste ott fekszik mellette. Könnyek szöktek a szemébe, melyek egymás után hullottak alá egyre szaporábban. Magához ölelte, és csak zokogott mint egy gyerek.
- Miért sírsz? - kérdezte egy alig hallható, erőtlen hang az ölében.
Lenézett és nem hitt a szemének, azt hitte csak képzelődik, hogy csak a képzelete űz vele gonosz tréfát, de nem. Isabella valóban felébredt, s bíztatóan nézett a férfire, ki még most se tudott megszólalni a megkönnyebbüléstől.
- Mi történt? - faggatta tovább mosolyogva.
A lány újra szólásra nyitotta volna ajkait, de a férfi lágy csókot lehelt rá. Egy könnycsepp még végig gördült arcán, de az már a boldogságtól, hogy mégsem vesztette el azt, ki értelmet adhat életének. Megszakította a csókot s megölelte szerelmét, úgy, mintha a világ vége lenne.
- Úgy féltem, hogy elveszítelek - suttogta fülébe - gyere mutatok valamit.
- Mit? - kérdezett vissza kíváncsian.
- Mindjárt megtudod - mosolyodott el, immár tiszta szívéből és a takaróba bugyolált lányt a tükörhöz vezette.
Isabella megrökönyödött, mikor meglátta tükörképét, mi még csak nem is hasonlított régi önmagára. Eddig is szép volt de most páratlannak lehetett nevezni, gyönyörű mélykék szemével, fekete hosszú hajával, s karcsú törékeny testével. Bőrének színe is megváltozott, olyan lett akár a porcelán, mely fokozta szépségét. Többször is végignézte a tükörben ácsorgó alakot, kinek ugyan az a döbbent arckifejezés ült arcán, mint neki.
- Ez... ez én vagyok? - hitetlenkedett, még akkor is, mikor megérintette saját arcát.
- Igen - mondta kissé hidegen Christian.
- De, hogy?
- Úgy, hogy már te is olyan vagy, mint én... - sütötte le szemeit.
- Értem.
A fiú aggódott, hogy most minden elveszett, és ezzel a tettével megutáltatja magát, s fel is készül a magyarázkodásra, mikor a lány újra megtörte a csendet.
- Miért? - égett szemében a kíváncsiság.
- Azért, mert így örökre velem maradhatsz - lépett egészen a lány mögé és hátulról átölelte a derekánál és a vállainál - most már a jegyesem vagy - mondta ki hűvös nyugalommal a szavakat.
A lány percekig nem szólt semmit, nem is tudott. Hirtelen azt sem fogta fel, hogy mi történik. A férfi már arra készült, hogy magára hagyja, s gondolkozzon a történteken, eméssze meg magában, mert ez jelentős változást hoz az életébe, mikor a lány karjai ráfonódtak a sajátjára, s szorosabbra fűzte azt.
- Ha ez volt az ára, hogy veled lehessek, akkor részemről rendben - nézett a tükrön keresztül a férfira, kinek hallani lehetett, ahogy a kő leesik a szívéről a megkönnyebbüléstől. Lehunyta szemét, s fejét a lány nyakához tette, beszívva mézédes illatát. Így álltak némán, s hallgatták egymás szívének heves dobbanásait. Egy szót sem ejtettek, mégis ez a csönd mindennél többet mondott. Hallották lelkük minden egyes szavát, mely szerelemről suttogott, s ami melegséggel töltötte el mindkettejüket.
- Akkor ez azt jelenti, hogy örökre velem maradsz? - kérdezte meg sem moccanva a férfi, mintha az előbbi kijelentést meg sem hallotta volna.
- Hát persze, hiszen jegyesek vagyunk, vagy nem ezt mondtad? � fordult Christian felé a lány.
- De - hangzott a tömör válasz.
- Szeretlek - suttogta, majd egy csókot adott szerelme puha ajkaira.
Pár pillanatig, meglepte a kijelentés, majd viszonozta, s magához szorította kedvesét. Szívében megcsillant a remény, az út a boldogsághoz, mely elsöpri sötét múltját, s fényt hoz jelenébe. Mikor először találkoztak, azóta valami földöntúli nyugodtság kerítette hatalmába a lány közelében. Akkor még furcsának tartotta, s miközben Isabella álmodott rájött, hogy ő az, akiről mindenki a háta mögött suttogott, már születése óta, s kitől a felmenői óvni próbálták. Mivel egy tisztavérű nem keveredhet egy emberrel, vagy egy korccsal, ki se ez se az vagy inkább mindkettő. Egészen idáig olyan volt, mint maga a sátán, ki nem ismert el semmit, s számára nem léteztek szabályok. Bármikor képes volt ölni, akár heccből is. Egyedül volt, de most már nem, mert megtalálta azt ki kiegészíti, s ki begyógyítja az idők során ejtett sebeket szívén. Ő lesz az, aki naggyá teszi, s segít beteljesíteni a végzetét, hogy elfoglalja méltó helyét a vámpírok uralkodójaként.
- Én is - felelte, s ezzel elindult a rögös úton, hogy beteljesítse a jóslatot a hercegről, ki egy embert választott örök társául, az idő végtelen óceánján.
END
|