1. Fejezet
Alexiel 2008.06.24. 18:59
I.
Az áldozat
A telihold fényesen világított a kis falu fölött. Az utcák kihaltak voltak, ám az egyiken egy alak sétált, körvonalaiból ítélve férfi. Szemből egy kisebb alak jött, aki nő lehetett. A férfi megállt, de a másik nem. Az idegen elmosolyodott, szájából kivillant hosszú szemfoga.
- Tökéletes!- suttogta, majd elindult.
Mikor a lány elsétált mellette ránézett és elmosolyodott. A fiatal lány is viszonozta a mosolyt, majd mélyen egymás szemébe nézetek. A lány furcsa bizsergést érzett, és közelebb lépett a férfihoz.
- Ki vagy te, csinos idegen?- évelődött.
- Én vagyok az örökélet forrása.- suttogta, és megcsókolta a lányt.
- Áruld el, mi a neved?
- A nevem Alexander Gerard von Wallenstein. És a te neved, szépségem?
- Az enyém Valeria Aurelia Mantegna.
Valeria a bemutatkozás alatt megnézte Alexandert. Tetszett neki a magas, sötétszőke hajú, barna szemű, határozottan csinos fiatalember. Alexandert valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amit még emberként-úgy 300 évvel ezelőtt-érzett utoljára. Mióta vámpír lett, ezt nem érzete. Azonnal tudta mi ez: szerelem. Valeria Aurelia nagyon csinos, vörösesbarna hajú, zöld szemű, kedves mosolyú lány volt, aki azonnal lenyűgözte és megbabonázta. Alexander éhes volt, no meg szeretett volna már túl lenni ezen az egészen, mert a lány jelenléte vadul tört az érzékeire. Most először vámpírsága alatt fordult ez vele elő. A többi áldozatát csak potenciális vérforrásnak tekintette, ám Valeriát akarta. Úgy akarta, ahogy egy férfi akarhat egy nőt.
Nem igaz!- gondolta dühösen- úgy viselkedek, mint egy szerelmes kamasz fiú!
- Mi bántja, Alexander? Valami gond van?
- Ne aggódjon, nincs semmi baj.- hangzott a higgadt válasz.
- Meddig akarunk itt ácsorogni?
- Hová akar menni? Már minden lélek alszik.
- Szállást keresek. Fél órája érkeztem Sienából. Talán még fel tudom verni a fogadóst.
- Nem. Az már rég ittasan húzza a lóbőrt.
- De attól még megpróbálhatom. A felesége biztos nem részeg.
- A felesége meg ugyan csak nem nyithat ajtót. Tüdőgyulladása van, a végét járja.
- Értem. Hát akkor nem tudom, mi lesz.
- Jöjjön, töltse nálam az éjszakát.
- Köszönöm, de nem akarok a terhére lenni.
- Ugyan! Nincs a terhemre. Meg remélem, nem akarja az utcán tölteni az éjszakát. Vagy igen?
- Természetesen nem, de zavarni sem akarok.
- Ostobaság! Na jöjjön!
Azzal elindult. Valeria követte.
- Itt lakik a faluban?
- Nem. Látja előttünk azt a hegyet?
- Igen.
- Ott lakom. A kastélyban a hegy tetején.
Valeria látta a büszke tornyokat, melyek mögött a hold világított.
- Szép kilátást lehet onnan a környező tájra.
- Azt meghiszem!- mosolygott Alexander.
- Maga ennek a falunak a gazdája?
- Nem csak a falunak, hanem a környéknek is. Ez a családom birtoka, de félek, én vagyok az utolsó Wallenstein.
- Nincs örököse? Saját családja?
- Nem gondolja, hogy kicsit sokat kérdez, signorina Mantegna?
- Scusi, signore Wallenstein?(=elnézést)
- Semmi baj!
Tíz perces gyaloglás után egy hintó tűnt föl előttük.
- Ez a hintóm. Hosszú lenne az út fölfelé, és mindjárt virrad, maga, pedig a mai éjszaka nem sokat aludt.
- Hát az igaz. Apropó! A tanító lakását hol találom?
- A téren, ahol találkoztunk, a templom mellett.
Beszálltak a hintóba, majd a férfi kiadta a parancsot:
- Haza!
A kocsi elindult. A hintóban egyikük sem szólt.
Azt hiszem, ma éjjel már nem eszek, de se baj! Lesz még alkalom, de még mennyi!- gondolta Alexander.
Felértek a kastélyhoz. Valeriát lesegítette a férfi, majd a kocsis elvitte a hintót, és a lovakat. A férfi bekísérte a lányt, aki elámult a hatalmas előcsarnok méretétől, és a feje felett függő üvegből készült csillár méretétől.
- Nagyon szép helyen lakik.- nézett körbe.
A vámpír hanyagul körbe nézett.
- Igen, ez a Wallenstein kastély a magam és őseim sasfészke. Ha háború volt az elődeim beengedték a jobbágyokat, amíg elmúlt a veszély. Bocsásson meg, de elő kell kerítenem a nőcselédet, hogy előkészítse a szobáját. Ám addig is, kérem, foglaljon helyet a szalonban, van egy kis sherrym, szolgálja ki magát. Erre parancsoljon!- udvariasan jobbra intett, ahol Valeria egy kis szobát pillantott meg. Alexander lement a csarnok végén lévő lépcsőn, s az előtte megnyíló folyosó közepén bekopogtatott egy ajtón.
- Ébredjen, Rosalie!- kiáltotta.
- Jövök, meiner junger Herr!- hangzott a válasz, s fél perc múlva egy fiatal nő állt az ajtóban.- Mit parancsol?
- Az első emeleti, a falu felé néző középső szobát hozza rendbe, és ágyazzon meg!
- Igen, uram, parancsára! Felöltözöm és megteszem. Bocsásson meg, de vendégünk van?
- Semmi köze hozzá! Mozogjon!
Ott hagyta a nőt, majd visszasietett Valeriához. A lány egy festményt nézett, mely a kandalló felett lógott.
- Ő az anyám.- hangzott Alexander hangja a háta mögül. Valeria ijedten fordult meg.
- Az.. az édesanyja?- kérdezte zavartan.
- Igen. Elbűvölőr asszony volt.- morogta, és elfordult a szőke hajú, kék szemű, zöld ruhát viselő nő portréjától.
- Úgy érzem, nem kedvelte az édesanyját.
- Jól érzi. Rühelltem az anyám. Szívtelen volt, és gonosz. A gyerekeivel soha nem törődött.
- Értem.
- Akar valamit enni? Vagy egy fürdő? Mert szólhatok a cselédnek.
- Egy fürdő jól esne, azt hiszem, és megköszönném.
- Szólok neki, hogy készítsen egyet. Ivott sherryt?
- Igen, és nagyon finom volt, köszönöm.
- Nincs mit.
Alexander elment, s Valeria leült egy karosszékbe, s gondolkodni kezdett vendéglátójáról.
Milyen kedves fickó. Jóképű, gazdag, nagyon lovagias és annyirar jól néz ki! Örülnék neki, ha jóban lennék vele, bár azt hiszem, kedvel. Én nagyon megkedveltem.
Alexander visszatért, és így szólt:
- A szobája készen van, signorina.
- Köszönöm. Nem hívna, Valeriának?
- De, örömmel. Ön, pedig szólítson Alexandernek, rendben?
- Igen.
- Megmutatom a szobáját, és utána pihenjen.
- Ha nem találkoznánk, én nyolckor elmegyek, úgyhogy minden jót Önnek!
- Köszönöm, magának, pedig sok sikert kívánok, és ha lesz kedve, látogasson meg, de kérem, még napnyugta előtt induljon el, mert gyalog csak sötétedésre érne ide, és nem örülnék, ha eltévedne.
- Rendben, na meg ismét köszönök mindent, és jó éjszakát!
- Jó éjt, signorina Valeria!- szólt a férfi, majd kezet csókolt a lánynak, akire ismét rátört a bizsegés, majd távozott.
Nézte egy darabig, ahogy eltűnik a félhomályos folyosón, majd bement a szobájába, lefürdött, lefeküdt, és kimerülten elaludt. Reggel hétkor kelt, felöltözött, szólt egy cselédnek, hogy elmegy.
- Várjon, Fräulein Mantegna! Összeütök valamit a konyhában aztán egyen!
- Nem köszönöm, majd a faluban eszek.
- Hát akkor Isten áldja! Az Úr máskor is örömmel látja.
- Igen, ő is mondta. Viszlát!
A lány kilencre ért le a faluba. Jelentkezett az elöljárónál, hogy megjött, és átveszi a tanító helyét, mert tanítónő volt.
- Ma reggel jött?
- Nem, tegnap éjjel.
- És hol éjszakázott? A fogadóban?
- Nem, a Wallenstein kastélyban. Találkoztam a kastély urával, ő hívott meg.
- Úristen!- suttogta az elöljáró, elsápadt és keresztet vetett.- Jól van? Nem bántotta Herr Wallenstein?
- Miért bántott volna? Ő egy nagyon kedves úriember, és nagyon lovagias.
- Valóban, de ez csak látszat. Nyomatékosan kérem, ne találkozzon többé Wallenstein herceggel! Ígérje meg!
- Az Isten szerelmére! Kifejtené ezt bővebben?
- Igen, Wallenstein herceg. Tudja mit, inkább mutatok magának valamit, ami többet mond minden szónál! Találkozzunk délután háromkor, de előtte itt a tanító lakásának kulcsa, rendezkedjen be, aztán jöjjön át hozzánk ebédelni. A feleségem nagyon jól főz. Reggelizett már?
- Nem.
- Akkor reggelizzünk, mert még én sem ettem.
- Rendben, köszönöm a meghívást.
Kényelmesen megreggeliztek, s Valeria berendezkedett a tanítólakban.
|